Nem lesz. Az idén nem. És máshol sem lesz. El szeretném mondani a Szabad Magyar Szó olvasóinak, hogy miért nem; megpróbálok tárgyilagos maradni és visszafogottan fogalmazni, néhány kérdést azonban fölteszek, ezzel is biztatva az olvasókat a probléma önálló megfontolására. A facebookos bejegyzésekkel és kommentárokkal ezúttal nem foglalkozom, mivel azáltal óhatatlanul átlépnék az indulatok mezejére.

2021. július 27-én a sajtó közzétette a Magyar Nemzeti Tanács elnökének, Hajnal Jenőnek a közleményét. Ebben bírálta a Vajdaságot 1978 óta járó Tanyaszínház utóbbi néhány évének repertoárját és az előadások színvonalát, úgy fogalmazott, mintha színikritikus lenne: felrótta az előadások nyelvhasználatát, kifogásolta stílusát. Ízléstelenséget, közönségességet, alpáriságot, provokatív modort írt a rendező és a színészek számlájára; nem akarom szó szerint idézni indulatos jelzőit. Az első kérdésem a kedves Olvasókhoz: mit gondolnak, vajon egy nagyhatalmú politikus ért-e eléggé a színházhoz, és az ő feladata-e a színielőadások bírálata?

Én értek a színházhoz, tanultam a szakmát, ezért el szeretném mondani, hogy a vándorszínházak, amilyen a Tanyaszínház is, az ún. commedia dell’arte-féle színjátszást művelik. Ennek a színjátszásnak a története a 16. századba nyúlik vissza, de a gyökerei a középkori népi kultúrából táplálkoznak, mert már a középkorban is lehetett a gazdagokon és hatalmasokon nyílt színen kacagni és „csúnyán beszélni”, gorombáskodni, pajzánkodni, trágárkodni, vaskos tréfákat megereszteni, csiklandós erotikus jeleneteket előadni és káromkodni. És mindezen keresztül társadalomkritikát gyakorolni. A commedia dell’arte rögtönző színház, tehát az előadások folyton változnak, a színészek nagyon kreatívak, folyton ötletelnek, viccelődnek. Meg szeretném itt jegyezni, hogy az eredeti népi kultúra nem naiv és egyáltalán nem „ártatlan”, nagyon is kritikus szellemű és szabadszájú, hadd utaljak most csupán a pajzánul erotikus meg a trágár népdalokra és a csúfolókra, melyeket a népdalgyűjtők rég közzétettek.

Ödön von Horváth „Kazimir és Karolina” című, majdnem százéves darabja, melynek helyszíne a müncheni sörfesztivál, tökéletesen alkalmas az ilyen commedia dell’arte-szerű előadásra: ez a Tanyaszínház műfaja.

Hajnal Jenő nem állt meg a dilettáns színikritikánál, hanem hozzáfűzte a lényeget: a Tanyaszínház turnéja ne folytatódjon tovább. Felkérte a színházat a vendégszereplések lemondására. Ezért nem lesz Zentán, és másutt sem szabadtéri nyári színház, nem lesz komédiázás. Azt hiszem, nem túlértelmezés, ha Hajnal Jenőék „kérését” felszólításnak és tiltásnak fordítom.

Levelének záradékában Hajnal a színház repertoárjának és működésének közös – tehát a politikusokkal közös – „újragondolását” javasolja. A második kérdésem a következő: vajon egy színháznak a hivatásos politikusokkal együtt kell-e gondolkodnia magáról, vagy inkább tegye ezt autonóm módon, az aktuálisan vezérlő politikától függetlenül, saját erőből? Vajon irányítani kell-e bármely színházat „felülről”?

Szabad-e a színháznak a saját belátása szerint politizálnia, közös problémáinkat föltárnia?

Hajnal levelének utolsó szava a lemondás, mármint azt „kéri”, hogy a Tanyaszínház mondja le a vendégszerepléseket. Harmadik kérdésem az, hogy Önök mit gondolnak, ez kérés volt-e, vagy diktátum?

A Tanyaszínházasok, mit mást tehettek volna, teljesítették a „kérést”, bár ezzel nem kellett sietniük, mert Kishegyes azonnal lemondta a vendégszereplést. És a többi község is így tesz, vagy így fog tenni. Zenta is, mondani se kell. A Tanyások kerestek valami megoldást, és úgy döntöttek, hogy Kavillón, a művészházukban fogják előadni estéről estére a darabot. Odautazni természetesen problémás, és a lényeg veszik el: a „vándorszínház” szóösszetétel első tagja: hogy vándor. A Tanyaszínház varázsa éppen a vándorlás, a régi vándorszínészi élet felelevenítése és az isten háta mögötti helyek felkeresése (volt).

Nem sokat kellett várni, máris megszólalt a nacsalnyik, július 28-án napvilágot látott Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének Hajnal Jenőhöz intézett támogató nyílt levele. Az ő levelében is van színikritika: még erősebb szavakkal kifogásolja a Tanyaszínház stílusát. Ennek a levélnek az írója sem vesz tudomást a commedia dell’arte és a vándorszínházak fent említett hagyományáról, melynek a szavakban és gesztusokban megnyilvánuló szabadosság elidegeníthetetlen része, és a vaskos, alpári tréfák úgy hozzátartoznak, mint a perechez a só. Ez a színjátszás, mint említettem, nem az elit, hanem a népi kultúrából táplálkozik, csak sokan sokáig elhallgatták, hogy ennek a kultúrának a trágárság, pajzánság, az ízes, fűszeres népnyelv és a szaftos káromkodások cifrázása is szerves része. A népnyelv nem édes, nem tiszta, ellenben van sava-borsa.

Nem mindenki tud ilyen szép, hosszú, cikornyás, szeretetteljes és aggódó szívű leveleket írni, mint Pásztor István és üzlettársa. Ellenben elfelejtették, hogy a nép nem naiv, nem prűd és nem álszent. Ha a vajdasági magyarság értékrendjébe ez nem fér bele, ahogy azt Pásztorék mondják, akkor ebből a kultúrából ki van cenzúrázva az igazi népiesség.

Pásztornak a Hajnalt támogató következő érve, hogy gyerekek is nézik (nézték) ezeket az előadásokat. A Tanyaszínház azonban nem gyermekszínház, másrészt a mai gyerekek, akik filmeken, reklámokon és számítógépes játékokon nevelkednek, nem lepődnek meg azon, ha a színpadon elhangzik néhány káromkodás vagy bugyiban, gatyában látják a színészeket. Nem kell lebecsülni a gyerekeket! Jól tudják, hogy nem a gólya hozza. Sokat tudnak ők, hallanak, látnak minket. Nem állt meg a fejlődésük a Kukorica Jancsinál.

Levele záradékában Pásztor kilátásba helyezi a kulturális intézmények további felülvizsgálatát. Ezt is le lehet fordítani népnyelvre: lesz kapsz! Más szóval: nagyszabású tisztogatás készül.

Pásztor és kebelbarátja, a két hatalmasság, akitől minden és mindenki függ ezen a tájon, kedves levelezésükben folyton a népre hivatkoznak. Ők mindent a nép nevében és a népért tesznek.

Döntse el az olvasó, hogy ezt hogyan érti. Hiszen a színházi közönség és az olvasók túlnyomó része nagykorú, és nem szorul atyáskodásra, sem arra, hogy helyette gondolkodjanak és ítélkezzenek. Csak az embereknek nincs módjuk nyíltan kifejezni gondolataikat és indulataikat. Megteszik ezt helyettük a gazdagék.

Az óva óvott népnek és a valódi színikritikusoknak nem lesz módjuk megnézni a darabot. Elmarad a vidám nyáresti röhögés, nincs lehetőség arra, hogy kinevessük a „fejeseket”, a „funkcikat”, a „górékat”, a „nagykutyákat”, ahogy a népnyelv mondja, melyet most meg akarnak tisztítani. Hozzáteszem, hogy a Kazimir és Karolina erősen társadalomkritikus darab, jórészt a munkanélküliség gyötrelmeiről és következményeiről, a kiszolgáltatott, összezavarodott, reménytelen fiatalokról szól. Nem lenne jó nevetve szembesülni a gondjainkkal? Akár káromkodni egyet? Nem lenne felszabadító?

Szerző: Molnár Dóra