Úgy gondoltam, én már nem írok többet a Tanyaszínház-ügyről. Amit fontosnak tartottam, és hozzá tudtam tenni, azt már megírtam, a többit meg megírták mások. Aztán, mint oly sok minden mást, az élet ezt is felülírta.

Szombaton, július utolsó napján mentem el megnézni az előadást. Már a faluba vezető úton kocsisorok voltak előttem és mögöttem. Odaérve a helyszínre az volt az érzésem, mintha legalábbis egy halászléfőző-versenyre, vagy a zentai havi vásárra érkeztem volna. A kis parkoló már rég megtelt, tömött kocsisorok az út mindkét oldalán, de még a dűlőutak mentén is. Alig találtam parkolóhelyet. Mire beértem, a nézőtérré alakított emelvény már rég megtelt nézőkkel, de mellette is fürtökben álltak az emberek. Mindenki „felfegyverkezve” érkezett, kisszékkel, sámlival, takaróval, szúnyogirtóval, vízzel, üdítővel, sörrel – ahogyan azt ilyenkor kell. Izgatottság volt érezhető a levegőben, mind a színészek és szervezők, mind a nézők részéről. „Nahát, bárkire számítottam volna, hogy eljön, de terád aztán tényleg nem!”. „Már évek óta nem voltam tanyaszínházas előadáson, de most eljöttem, és hoztam az egész családot is”. „Mi még soha nem voltunk Kavillón, de most úgy éreztük, el kell jönnünk”. Nem, tényleg nem végeztem semmilyen helyszíni közvélemény-kutatást, még egy minimálisat sem, ezek csak úgy a levegőből elkapott beszélgetésfoszlányok voltak. A közönség vette a poénokat, az egyik szereplő bemutatkozását („Jenő vagyok”) és nevének emlegetését valami oknál fogva már önmagában poénnak érezte és nevetett rajta, egyszer sem hördült fel felháborodásában a színpadon látottaktól, és a végén tapssal, és persze a kalapba dobott pénzzel jutalmazta az előadást – ahogyan azt ilyenkor kell.

Egy nappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni és írni, de ha az ember téved, a legjobb, ha belátja és elismeri tévedését. Ezennel nyilvánosan megkövetem Hajnal Jenőt, az MNT elnökét és Pásztor Istvánt, a VMSZ elnökét (és még akit esetleg kell), és őszintén gratulálok nekik! Ez, amit produkáltak, ez valódi csoda. Sikerült nekik olyan mértékben ráirányítani a közvélemény figyelmét a Tanyaszínház idei produkciójára, amilyenre az utóbbi évtizedekben aligha volt példa. És ez rendben is van, ez a dolguk, hogy népszerűsítsék és támogassák a vajdasági magyar művelődési intézmények működését (is), de hogy ezt ennyire hatékonyan tegyék, hát, én erre nem gondoltam volna. Sőt, elismerem, én ezt így biztosan nem tudtam volna megcsinálni. Vajdasági magyarok ezreit (és biztos, hogy ezreit, mert ennek az ezres nagyságrendnek minimum a fele csak szombaton este megvolt) sikerült mozgásra bírniuk, cselekvésre késztetniük, és rávenni őket arra, hogy valamelyik estéjüket arra áldozzák, hogy kocsiba ülnek és elmennek megnézni a Tanyaszínház idei produkcióját.

És arról se feledkezzünk meg ezekben a vészterhes és gazdaságilag nehéz időkben, hogy ezt mennyire költséghatékony módon oldották meg. Az, hogy ahelyett, hogy plakátokra, internetes kampányra, méregdrága tévés reklámokra költötték volna a pénzt, az egészet megoldották egy közleménnyel és egy nyílt levéllel, gyakorlatilag nulla dináros költségvetéssel, szóval ez már a zsenialitás határait súrolja. Nem tartom kizártnak, hogy hamarosan egyetemeken fogják tanítani ezt a módszert, „olcsó és hatékony marketingstratégiák” címszó alatt. Szóval, tényleg, és még egyszer: gratulálok!

De miután többszörösen is kifejeztem hódolatomat a két nagy marketingstratégának, így, a cikk végén szeretnék gratulálni másnak is. Gratulálok mindazoknak, akik elmentek, elmennek, vagy el fognak menni a Tanyaszínház idei előadására. Azért, hogy a saját szemükkel nézzék meg, mi történik a színpadon, és ne mások meséljék el nekik, azért, hogy meglegyen a saját véleményük az előadásról, és ne mások mondják meg nekik, mi a jó és mi a rossz, és azért, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak. Mint kiderült, sokan vannak ilyenek.

Gyerekek! Van remény.

Zsúfolásig megtelt a nézőtér Kavillón, 2021. július 31-én (Fotó: Lénárd Róbert, videó: Gombos Dániel)