Szerző: Németh János

A rigómezei rege

A szerb konzulátus írnokának leveleit, jegyzeteit, jelentéseit ma is őrzik a belgrádi országos levéltárban, így a kutatók is betekintést nyerhetnek azokba. Meggyőződhetnek arról, hogy a jogász végzettségű diplomata nemcsak kitűnő író, bátor újságíró volt, hanem éles szemű megfigyelő is. Gyakran utazott az akkori Oszmán Birodalom szlávok által (is) lakott részein a XIX. és XX. század fordulóján a jó egy évtizedes szolgálata alatti években, a mai Észak-Macedónia és Koszovó területén.

Egyik jelentésében a szerbekhez hasonlítja az albánokat (az akkori szóhasználat szerint: arnautákat), és tájékoztatja a külügyminiszterét, miszerint „jó lenne közelebb kerülni hozzájuk, mert hamarosan másfél millióan lesznek, és meghatározó geopolitikai szereplőkké válhatnak a Balkánon.” Észrevétele talán azért maradhatott visszhang nélkül, mert időközben, mire a szóban forgó diplomáciai levél eljutott a minisztériumba, Belgrádban kormányváltásra került sor, és változott a külügyminiszter személye is.

Olvass tovább

Az ígérgetések kora

A politikus ígérgetések és a meg nem valósult ígéretek kapcsán alighanem a belgrádi földalatti a világrekorder. Már vagy ötven éve beszélnek róla, de nemcsak emlegetik, hanem néhány éve már menetjegyet is osztogattak a fővárosi metróra – holott a munkálatok még meg sem kezdődtek. Igazgató és tisztviselő azonban már van, ahogy szolgálati autók és sofőrök meg titkárnők is. Rejtély azonban, hogy mit dolgoznak, csupán ilyen-olyan tervekről, a folyó alatt majdan áthaladó metróvonalakról hallani.

Mi itt, a Vajdaságban eközben már attól tartottunk, hogy politikusaink átalakítják a naptárt, hiszen a palicsi élménypark, amely olyan lassan készült el, mint a Luca széke, októberben nyitotta meg kapuit és medencéit, a fürdési idény pedig valahol május végén, június elején szokott kezdődni. Ígérgették is a politikusok, hogy ekkor meg akkor, aztán majd amakkor nyitják meg a látványos építményt, de aztán az ősszel egyszerre csak magától nyílt meg.

Nem volt hatalmas csinnadratta, elmaradt a szalagok átvágása a kamerák pergőtüzében, és alkalmi lakoma sem állt a díszvendégek és a sajtómunkások rendelkezésére. Mintha a megnyitást többször ígérgető politikai illetékesek elszégyellték volna magukat. Persze, tudjuk, hogy nem erről van szó, és a fürdési idény kezdete sem tevődik át az őszi hónapokra, csupán egyéb tennivalójuk akadhatott a hölgyeknek és uraknak. Elvégre egy ilyen látványos és jelentős, közpénzekből nagy nehezen megvalósult beruházás, illetve létesítmény átadása kiváló alkalom a sikerpropagandára.

Olvass tovább

A makkhetesiek nyugalma

Köztudott, hogy az állampolgárok alkotmányban rögzített joga, hogy biztonságban éljenek, ezt minden valamirevaló állam garantálja is az adófizető polgárai számára. A szerb–magyar határ közelében élők, Zombortól Szabadkán át Horgosig nem élhetnek ezzel az alkotmányos jogukkal. Tizenhárom hónappal ezelőtt kezdődtek az embercsempész bandák közötti fegyveres leszámolások, amelyeknek a havonta szervezett látványos rendőri akciók nem képesek útjukat állni.

Vitathatatlanul jogos tehát a makkhetesi, hajdújárási vagy a palicsi, horgosi polgárok aggodalma, illetve félelme. A szabadkai polgármester az ügyvezető vagy megbízott helyi főrendőrrel és annak egyenruhás munkatársával nem tudta megnyugtatni a polgárokat, ahogy tíz nappal korábban a belügyminiszter sem a makkhetesieket. Ahol ugyanis hetente többször is megszólalnak a közeli erdőben a fegyverek, ahol a boltban migránsokkal találkozik az ember, ott a politikusi ígérgetések, a szólamok, a parlamenti felszólalások, a langyos képviselői interpellációk nem tudnak senkit sem megnyugtatni. Alighanem szembe kell nézni a valósággal, a könyörtelen tényekkel.

Olvass tovább

A demokrácia látszata

A pártszakadást követően aztán (2008-ban) néhányan hűek maradtak addigi főnökükhöz, köztük az a mostani miniszter is, aki most országos felháborodást váltott ki a parlamenti felszólalásával. Aleksandar Martinović, aki amúgy oktató a Belgrádi Egyetem Jogi Karán, hosszú ideig nem csatlakozott az akkor még Tomislav Nikolić vezette új radikálisokhoz, mi több, maffiózóknak nevezte az akkor már a hatalom részeként villogó egykori harcostársait. Aztán egyszerre csak ő is „megtért”: csatlakozott Vučićékhoz. Legutóbb már miniszteri bársonyszéket is kapott, és a parlament ülésén igazi radikális szónoklatot tartott. Nem tudta türtőztetni magát, és olyan beszédet vágott le a Tisztelt Házban, mintha még mindig radikális lenne. Nem feledékenységről van szó, hanem inkább arról, hogy ismét igazi önmagát adta: a gyermektelen képviselőket sértegette, rajtuk keresztül pedig mindazokat, akik ebben az országban – ilyen vagy olyan okokból – nem tudtak gyermeket vállalni.

Olvass tovább

A fővárosi séta

A legnagyobb és immár egyetlen vajdasági magyar párt része ennek a hatalomnak nyolc köztársasági minisztériumi államtitkár és több tartományi segédtitkár révén, ezért kellett előre megszabott létszámban megjelennie a május 26-ai fővárosi tömeggyűlésen is, amelyet a hatalmi párt rendezett, és amelyet elmosott az eső.
Úgy járt a mostani hatalom, mint Miloševićék 1996 decemberében, amikor ugyancsak ellengyűlést, „kontramítinget” szerveztek. Szabadkáról ugyan magyarországi autóbuszokkal is szállították a minden bizonnyal itteni magyar tüntetőket, de erről egyetlen beszámoló sem látott napvilágot, a világhálón szorgalmasan jelentkező párttagok és aktivisták hallgattak. Az anyaországi autóbuszokról sem tudtak semmit, azok – egyes hírek szerint – egy magánszemély szervezésében érkeztek. Nyilván lottómilliomos lehetett, vagy az elhunyt gazdag amerikai rokon itteni örököse. Ha egyáltalán elmentek Belgrádba, ha nem csupán a mezei tagokat és szimpatizánsokat utaztatták.

Olvass tovább

A gyümölcs beérik

Tartott ez az értetlenkedés aztán később is, amikor már temettük az első két-három szabadkai kiskatonát, amikor egyre tragikusabb hírek érkeztek a horvátországi harcterekről, egyre komolyabb jelei voltak annak, hogy Szerbiából szabadcsapatok, ilyen-olyan gárdák tartalékos korú katonái és közismert bűnözők is gyakorlatoznak ezekben az egységekben, például Péterváradon, a várban, az akkor még névlegesen létező Jugoszláv Néphadseregben, annak létesítményeiben, eszközeivel, fegyvereivel. Aztán meg mentek a páncélosok át a Dunán, miközben virágcsokrokat szórtak rájuk. Film- és videófelvételek őrzik a kor- és kórdokumentumként is bizonyító erejű felvételeket.
A különböző alakulatok tagjaival, akik szinte azonos egyenruhát viseltek, a vasúti és buszpályaudvarokon találkozhattunk. Ők voltak a hétvégi harcosoknak nevezett „hazafiak”, akik vasárnap este érkeztek vissza a kiruccanásokról komoly zsákmányokkal, színes tévékkel, hűtőszekrényekkel, aranyakkal, ékszerekkel, devizákkal és egyébbel felpakolva. Hét-nyolc évvel később, az egykori déli tartományban történtek nyomán ugyanezzel a látvánnyal találkozhattunk a pályaudvarokon.

Olvass tovább

Kedvesék

Több okból is meglepetést okozott két évvel ezelőtt mifelénk egy hivatalból érkezett levél, egyrészt azért, mert a vándorszínészek előadásának, illetve turnéjának betiltását kezdeményezte (javasolta), másrészt a hangvétele miatt. A pártelnök kedveskedő hangnemben írt a vajdasági magyarok parlamentje akkori elnökének: „Kedves Jenő!” – áll többször is megszólításként az irományban, holott a téma és maga a kommunikáció is megkívánná, hogy a tisztsége alapján Elnök úr szerepeljen abban a hivatalos levélben, akkor is, ha baráti beszélgetésben tegeződnek a felek, ha egykoron együtt pisáltak a homokozóban, különösen a levél súlyos, történelmi és kultúr- meg politikatörténeti tanulságokkal bíró tartalma miatt.

Olvass tovább